Úgy tűnik, hogy az Új Honvédségi Szemle 2005/12. számában Kladek András végre megírta a „frankót” a Magyar Honvédség tartalékos komponensével kapcsolatban. A cikk előzményét Mráz István „A lakosság felkészítése az önkéntes haderő korában” (ÚHSZ 2004/8), majd Borszéki Tivadar „Tartalékban a tartalékosok” (ÚHSZ 2005/8) jelentette. Mindhárom szerző vitára invitálta a nyájas olvasót; nos, ennek a felhívásnak eleget téve szántam el magam a cikk megírására. A MATASZ alapító tagjaként riadtan figyelem azokat a reménytelennek tűnő vállalkozásokat, amelyek keretében dr. Czuprák Ottó – második világháborús japán bozótharcosként – időnként előront a sűrűből, és a MATASZ aktuális küldöttértekezletén előadja aktuális stratégiai koncepcióját a MATASZ jövőbeni szerepével kapcsolatban. Ezeket a küldöttértekezlet rendre megszavazza – az egyedüli ellenszavazatommal – vagy meg sem szavazza, ahogy ez legutóbb történt, ugyanis a levezető elnök elfelejtette megszavaztatni a beterjesztést, minden ezzel ellenkező tudósítással ellentétben. (Magyar Honvéd 2005. december 9. Takács Ferenc: »Vannak és lesznek tartalékosok«.”
Nehéz egy ilyen általam is szeretett és nagy reményűnek tartott szervezet viselt dolgairól őszintén beszélni, írni. Még ha eleve benne van az emberben a jobbító szándék, akkor is aggodalom töltheti el, hogy a szándékozottnál többen sértődnek meg. Elsőként arra a kérdésre kell őszintén választ adni, hogy milyen valódi céllal hozta létre az előző kormány védelmi minisztériuma a Magyar Tartalékosok Szövetségét.
Balogh György – az Antall-kormány ideje alatt a parlament honvédelmi bizottságának elnöke – a rendszerváltást követően rehabilitált katonákból létrehozott egy egyesületet, amelyet jobb ötlet híján Tartalékos Katonák Országos Egyesületének nevezett. A bejegyzés során a cégbíróságnak már kifogásolnia kellett volna az elnevezést, hiszen az akkor érvényes honvédelmi törvényben definiálták a tartalékosok behívhatóságának életkori határait. A felső korhatár akkor 50 év volt. Balogh György úr és egyesületi tagjainak életkora pedig már akkor is hetven körüli átlagot mutatott, így semmiképpen nem lehetett volna őket tartalékosoknak nevezni.
A baj tovább fokozódott azzal, hogy teljes jogú NATO-tagságunkat elnyerve, a NATO keresni kezdte a NATO tartalékos tiszti szövetsége, a CIOR partnereit az újonnan felvett országokban. Balogh úrék a „hamis név” birtokában azonnal partnernek jelentkeztek. A CIOR-ban természetesen semmi nehézséget nem okozott felismerni, hogy ezek az erősen nemzeti érzelmű, esetenként irredenta megnyilvánulásoktól sem mentes öregurak nem az általuk ismert tartalékos korban vannak, így nagyon udvariasan mindenféle kifogásokat közvetítettek a Honvédelmi Minisztérium felé.
Erre reagálva bízta meg a Honvédelmi Minisztérium Deák János nyugállományú vezérezredest egy „szalonképesebb” tartalékos szervezet létrehozásával, majd annak megalakulását követően közölték a CIOR-ral, hogy a Honvédelmi Minisztérium részéről hivatalosan a MATASZ-t tekintik a CIOR, AESOR stb. partnerének. A HM részéről ezzel a probléma „megoldásra került”, ki lehetett pipálni. Némi nyűgöt jelentett, hogy a sebtében létrehozott szervezet elkezdett önálló életet élni, növelte taglétszámát, anyagi támogatást igényelt nemzetközi kötelezettségei teljesítéséhez stb. Nagy baj ebből nem is lett volna, hiszen a HM költségvetésének „társadalmi szervezetek támogatása” rovatából ki lehetett gazdálkodni azt a néhány milliót, amit a szervezet „stand by” üzemmódban tartásához elegendő volt. A baj abból származott, hogy ez a szervezet nem elégedett meg a szövetségen belül „eljátszott” tartalékos szövetség szerepével, hanem makacsul és rendre előállt azzal az igénnyel, hogy valódi tartalékosokkal szeretne foglalkozni. Nos, ez már kicsapta a biztosítékot a hadkötelezettségre alapozott tartalékos rendszer idején is, és ugyanezt teszi az önkéntes haderőre történő áttérést követően. A minap szortíroztam a MATASZ-os okmányaimat, és az egyik irományban találtam egy figyelemre méltó ábrát:
Halmazelméletből rögtön beírtam egy „elégtelen alá”-t az ábra szerkesztőjének. Értem én, az ábra szerkesztője arra gondolt, hogy a MATASZ híd a magyar honvédség aktív és tartalékos komponense között. Valójában az ábra azt mutatja, mintha az aktív és a tartalékos komponensnek lenne egy közös halmaza, aki, vagy ami tartalékos is meg aktív is. Nos ilyen nincs, ez fából vaskarika. Az meg teljesen kizárt, hogy ez a közös halmaz maga a MATASZ legyen.
A MATASZ minden problémája abból adódik, hogy a hadkötelezettség idején az alábbi módon lehetett ábrázolni a Magyar Honvédséget:
A két komponens közötti elválasztó vonalon a MATASZ nem találta meg azt a rést, ahova behatolhatott volna. A stratégiai cél a következő lehetett volna:
Kezdetben a MATASZ a tartalékosok egy részével, majd egyre növekvő részével történő foglalkozás jogát kapja meg, majd a MATASZ kiterjeszti fennhatóságát a teljes tartalékos komponensre, és akkor a halmazok ábrázolása az alábbi lett volna:
Nos, erről írja Kladek András a fent említett cikkében, hogy „a MATASZ jövőképében számos olyan állami honvédelmi feladatot is felvázolt, amelyek az én véleményem szerint semmiképpen nem illenek egy civil szerződés profiljába”. Később: „Véleményem szerint ki-ki végezze a saját dolgát, a hadsereg folytasson kiképzést, a közhasznú társadalmi szervezet pedig a maga eszközeivel támogassa ennek végrehajtásában.”
Van példa arra, hogy a tartalékosokkal történő foglalkozás teljes egészében állami feladat. Ilyen például az Egyesült Államok hadereje. Elnézést, hogy kénytelen vagyok kiigazítani Kladek András bizonyára alaposan megfontolt szavait, de sajnos vannak kivételes esetek, amikor az emberi gondolkodás és a tények vitájában ez utóbbiak ismert erőszakoskodó természetüknél fogva felülkerekednek. Kezemben a US ARMY (amerikai szárazföldi haderő) évkönyve (Green Book). Ez a könyv maradéktalanul felsorolja a szárazföldi haderő teljes állományát, úgy az aktív, mint a tartalékos komponenst. Mit lehet kiolvasni az évkönyvből?
Az amerikai szárazföldi haderőben funkciójában is elkülönül egymástól a Nemzeti Gárda (National Guard) és a Tartalékos Parancsnokságok és Egységek (Reserve Commands and Units). A Nemzeti Gárdában olyan csapatok vannak, amelyek képesek kiegészíteni az aktív komponenst háborús hadrendre (8 gyalog- és páncéloshadosztály, 15 gépesített vagy könnyűgyalogos dandár, 9 légimozgékonyságú páncélos- és felderítődandár, egy tüzérhadtest 19 tüzérdandárral, 22 légvédelmi, légi, vegyi, műszaki, egészségügyi, hírszerző, katonai rendőr, híradódandár.)
A szárazföldi erő tartalék parancsnokságai és csapatai állományába tartalék személyi központ, tartalék támogatóközpont, 3 tartalék parancsnokság, 9 regionális támogatóparancsnokság, 14 hadosztályszintű tartalék kiképzőközpont, 5 egészségügyi dandár, 5 katonai kórház, híradó- és műszaki dandárok tartoznak. Az összetételből következik, hogy amíg a Nemzeti Gárda közvetlenül kiegészíti háború esetén az aktív komponenst, addig a tartalék erők ezek logisztikai támogatásáról és háborús veszteségei pótlásáról gondoskodnak.
Nálunk a tartalékos komponenst nem célszerű kettéválasztani. Azt javaslom, hogy a teljes tartalékos összetevőt nemzetőrségnek hívjuk, és ne önálló fegyveres erőként szerepeljen, hanem a Magyar Honvédség szerves részeként, a HM költségvetésén belül működjön.
Nem értek egyet Kladek Andrással, hogy szalonképtelenné vált maga a nemzetőrség fogalma. Azzal, hogy a Magyar Honvédség részeként, annak tartalékos komponenseként létrehozzuk a nemzetőrséget, tevékenységét kétharmados törvénnyel szabályozzuk a htv. keretein belül, megfosztjuk mindazon kétes eredetű civil szervezeteket ezen név használatától, amelyek eddig ezt a nemes hagyományokat őrző nevet jogtalanul bitorolták.
De ezt mintha már leírtam volna a 2001-ben díjnyertes „Nemzetőrség” című tanulmányomban, amely kötetben is megjelent.* Kladek Andrásnak, aki annak idején a tartalékosokért felelős személy volt, nem ártott volna elolvasnia. A Nemzeti Gárda tehát alapvetően az aktív komponens kiegészítését szolgálja, és csak másodlagos funkciója véghezvinni mindazon cselekedeteket, amelyeket Kladek András egyedüli és elsődleges feladatként ír le az említett cikk meglehetősen hosszúra nyúlt első bekezdésében.
A másik változat, hogy az állam teret enged egy társadalmi jellegű szervezetnek a tartalékos komponenssel történő foglalkozásban. Erre példa a Bundeswehr Tartalékos Szövetsége. A német haderő több százezer tartalékosából mindössze 126 ezer fő volt 2003-ban – a MATASZ Németországban tett látogatásakor – a tartalékos szövetség tagja. Ez elsősorban abból származott, hogy a német tartalékos szövetség tagjai zömében a leszerelt hivatásosok (tisztek, tiszthelyettesek) köréből származnak, nem tartják olyan fontosnak a tartalékos hadkötelezettek (sorkatonák) szövetségbe tömörítését. Ha csak a volt hivatásosokra gondolunk, akkor szinte 100%-os a szervezettsége a német tartalékosok szövetségének.
Miért beszél el egymás mellett rendre a MATASZ és a HM, ha a tartalékos komponensről esik szó? Tekintsük át a közelmúlt tartalékos történetét. A Varsói Szerződésben tömeghadseregek felkészítése folyt. A tömeghadsereg jellemzője, hogy a békelétszám többszöröse szerepel a háborús hadrendben, ugyanakkor egy totális háborúra folyik a felkészítés, amelyben jelentős veszteségekkel is számolni kell rendkívül rövid idő alatt. A béke- és a háborús hadrend közötti létszámkülönbségre és a várható veszteségek pótlására tartalékosokat kellett képezni. Az, hogy a fiatal férfilakosság zöme részt vett sorkatonai képzésen, az alacsony beosztású tartalékos állomány kívánt mennyiségét biztosította. A szükséges tiszti, tiszthelyettesi állományt keretátadásokkal és hadkötelezettségre alapozott tartalékos tiszti és tiszthelyettesképzéssel kívánták biztosítani. A hadkötelezettség alapján teljesítendő szolgálati idő kettő évről fél évre csökkenésével egyre kétségesebbé vált, hogy a hadkötelezettségre alapozott tartalékos tiszt- és tiszthelyettesképzés a kívánt minőségű állományt hozza-e létre. A háromszor nyolc, majd a háromszor hat hónapos tartalékos tiszt- és tiszthelyettesképzés hiányosságait az mutatta, hogy az úgynevezett tartalékos összekovácsolási gyakorlatokon a tartalékos tisztek mellé rendszerint odarendelt hivatásos döntnöki állomány végezte el az érdemi munkát. A hadkötelezettségre alapozott tartalékos tiszt-, tiszthelyettesképzés ellentmondásai azért nem kerültek felszínre, mert a rendszerváltást követően a folyamatos létszámcsökkentésekkel a háborús hadrend is csökkent. A hivatásos tisztek, tiszthelyettesek olyan mennyiségben kerültek tartalékállományba, hogy még fölösleg is keletkezett. Fiatal, tehetséges tisztek, tiszthelyettesek kérdezték megdöbbenve az 1997-es és a 2000-es létszámcsökkentések után: „Még tartalékosként sincs ránk szükség?” A rendszerváltás előtt már tapasztalható volt, de a rendszerváltást követően egyre nyilvánvalóbban látszott, hogy az állampolgárok minden eszközzel igyekeznek elkerülni a sorkatonai és a tartalékos szolgálatot egyaránt. Egy-egy tartalékos összekovácsolási gyakorlat legnagyobb kockázati tényezője maga a mozgósítás, a feltöltés volt.
2000 után folyamatosan erősödött a politikai akarat: az ellehetetlenült sorkatonai szolgálatot fel kell számolni. A 2002-es választások után kormányzati pozícióba jutott koalíció a kisebbik partner szorgalmazására előrehozta a kormányprogramban 2005–2006-ra prognosztizált időpontot, és 2004. november 3-án leszerelt az utolsó sorkatona is.
A győzelem nem teljes, hiszen a hadkötelezettség minősített esetekben visszaállítható.
Az, hogy a tartalékosképzés és szolgálat a hadkötelezettségre volt alapozva, olyan elméleti kihívást jelentett a katonai és politikai vezetésnek, amelyet máig nem tudott megnyugtatóan megoldani. Félő, hogy a nagy sietségben sikerült a fürdővízzel a gyereket is kiönteni.
Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy előbb-utóbb át fogunk térni az önkéntes haderőre, már akkor beindult a gondolkodás arról, legyen-e az önkéntes haderőnek tartalékos állománya, és ha igen, akkor az hogyan biztosítható. A vezérkar illetékesei kidolgoztak egy rendszert az önkéntes tartalékos állományról, de az a bevezetésének pillanatában látványosan megbukott. A bukásnak nyilvánvalóan több oka volt, ezek közül hármat érdemes kiemelni. Az egyik az, hogy nem voltunk képesek összehangolni a leendő tartalékos szándékát a katonai vezetésével. A honvédség korlátozott létszámban és területi elosztásban felkínált különböző szintű tartalékos beosztásokat, de ezek nem voltak azonosak az ország különböző helyein érdeklődő, jelentkező tartalékosnak alkalmas emberek igényeivel. A bukás másik oka az volt, hogy nem sikerült megteremteni a munkáltatók érdekeltségét abban, hogy tolerálják munkavállalójuk munkahelyi távollétét az önkéntes tartalékosi szolgálat idején. A harmadik okként arról kell szólni, hogy az aktív állomány bérköltsége megközelítette a teljes katonai költségvetés 50%-át, a finanszírozási gondok állandósultak, így nem is lehetett több ezer fős fizetett önkéntes tartalékos állomány hadrendbe állítására gondolni.
Napjainkban terjedni, erősödni látszik az a nézet, hogy az önkéntes, professzionális haderőnek nincs szüksége tartalékosokra. Már az önkéntes haderőre történő áttérés előtt több publikációban megjelent az a téveszme, hogy az önkéntes haderő nem termel tartalékot, hiszen aki kilép a haderőből, az azért lép ki, mert nem kíván sem katona, sem tartalékos lenni.
Ennek minden nemzetközi tapasztalat ellentmond. Egy haderő tartalékosigénye nem attól függ, hogy az hadkötelezettségre vagy önkéntességre alapozott, vagy attól, hogy az illető haderő tömeghadsereg, vagy elit hadsereg jellegű-e.
Minden haderő tartalékosigénye attól függ, hogy törekszik-e költséghatékony működésre, vagy azt mondja, hogy a pénz nem számít. A modern, kis létszámú, de ütőképes haderőkben mindenütt működik az egészséges versenyszellemet kiváltó és fenntartó „felfelé vagy kifelé” elv. Ebből következik, hogy az egészséges rendfokozati piramison belül beállított rendfokozati arányoknak megfelelően az állomány kisebb vagy nagyobb százaléka kénytelen megválni a haderőtől, mert várakozási ideje lejártával nem sikerült elnyernie magasabb rendfokozathoz kötött beosztást. Nagy baj lenne, ha a hadsereg az így kikerülő katonáit leírná meg nem térülő veszteségként. Egy hadsereg létszámát a képességi követelményeknek megfelelően kell megállapítani. Az így kiszámított létszámot még szinkronba kell hozni az ország hadsereget eltartó képességével, így az esetek zömében kisebb lehet a hadsereg létszáma, mint amit az esetleges veszélyeztető tényezők vagy szövetségi kötelezettségek igényelnének. Ha eldöntöttük, hogy a megkövetelt képességeknek milyen összetételű és létszámú hadsereg felel meg, akkor lehet elgondolkodni azon, hogy a létszámon belül milyen legyen az aktív és a tartalékos komponens aránya. Egy hadseregnek akkor jó a költséghatékonysági tényezője, ha alacsony az aktív komponens és magas a tartalékos komponens aránya. Ez könnyen belátható, hiszen amíg az aktív állományt 13-14 havi bérért (plusz béren kívüli juttatások) vagyunk képesek évente fenntartani, addig a tartalékos katona éves költsége kb. háromhavi bér, amiből egyhavi bért kell adni a katonának azért, mert évi 20 munkanapot tölt el katonai képzettségének szinten tartásával vagy fokozásával. Egyhavi bérnek megfelelő összeget kell elosztani a rendelkezésre állás premizálására, a külszolgálatot teljesítő tartalékosok emelt illetményére stb. A harmadik havi bérnek megfelelő összeg jelentkezik dologi kiadásként, amivel a tartalékos munkaadóját kell kiengesztelni a tartalékos távollétei miatt. Ezen számvetésből látszik, hogy egy aktív állományú bérköltségéből négy-öt azonos rendfokozatú tartalékost lehet fenntartani.
Az aktív és a tartalékos komponens arányának kialakítása során figyelembe kell venni legalább két tényezőt. Az egyik az aktív komponens készenléti szintjével szemben támasztott követelmények. Napjainkban az aktív komponens nem jelentéktelen része eleve valamilyen bevetésen vesz részt. Ugyanakkora létszám készül a bevetésen részt vevők leváltására. A bevetésen részt vevőkkel azonos létszám regenerálódik, átmeneti időszakban él. Figyelembe kell venni a szövetségbe felajánlott azonnali készenlétű vagy gyors reagálású erőket is. Ezeknél is számolni kell a váltásokkal. A missziókban részt vevő és a szövetségnek felajánlott erőkön és azok váltásain felül számolni kell harci támogató, harci kiszolgáló támogató erőkkel, vezető szervekkel stb.
A másik figyelembe veendő szempont az, hogy az aktív állomány azért sem lehet a gazdaságossági szempontok alapján töredéke a tartalékosénak, mert az aktív komponens termeli ki magából a tartalékos komponenst. Amíg a hadkötelezettségen alapuló sorkatonai szolgálatot tartalékos gyárnak minősíthetjük, addig a profeszszionális haderőben nem állíthatunk be olyan mértékű fluktuációt, mint amilyet a sorkatonai szolgálat jelentett. Számítások bizonyítják, ha egy haderőben egészséges rendfokozati arányok vannak (feleannyi tizedes van, mint amennyi őrvezető, kétszer annyi hadnagy van, mint amennyi főhadnagy stb.) és egységes várakozási időt állapítunk meg minden rendfokozatra, akkor az ilyen felépítésű haderő a „felfelé vagy kifelé” elvet működtetve 10-12 év alatt kitermel magából egy, az aktív komponens létszámával azonos rendfokozati struktúrájú tartalékos haderőt. Ez azt jelenti, hogy a tartalékos állomány átlagéletkora 4-5 évvel magasabb, mint az aktív állományé.
A jelenlegi nem túl racionális struktúrájú aktív komponens bérköltsége közel 150 milliárd forint. Kiszámítható, hogy rendbehozott állományarányokkal és rendfokozati struktúrával egy 25 ezer fős aktív komponens bérköltsége körülbelül 80 milliárd forint lenne, és további 20 milliárd forintból egy 10 ezer fős tartalékos komponens is finanszírozható lenne. A fentiek nagyon fontosak a szövetségben felzárkózni kívánó haderő finanszírozási viszonyainak javítása szempontjából. Ha a bérköltségeket 100 milliárd forint alá szorítottuk, akkor további 80–100 milliárd forint bőven fedezhetné a dologi kiadásokat és maradna 100–120 milliárd forint évente beruházásokra, haditechnikai fejlesztésekre.
A „felfelé vagy kifelé” elvet a következő módon kellene működtetni. Minden állománykategóriának három hónapos katonai alapképzésen kell részt vennie. Az alapkiképzésre a tényleges szükségletet 25-30%-kal meghaladó létszámot kell beiskolázni. Ugyanígy az alapkiképzést követően a tiszthelyettesi és tiszti alapkiképzésben is a tényleges szükségletet 25-30%-kal meghaladó létszámot kell felkészíteni. Aki a katonai alapképzés követelményeinek nem felelt meg, azzal tartalékosként sem kell számolni. Aki a tiszti vagy tiszthelyettesi alapképzés során kiesik a rostán, annak fel kell ajánlani tiszteknél a tiszthelyettesképzés folytatását, vagy a legénységi beosztást. Aki nem felel meg a tiszthelyettesi alapképzésen, annak is fel kell ajánlani legénységi beosztást. Ha a fentiek az alacsonyabb képzési formát vagy a legénységi beosztást nem vállalják, akkor fel kell ajánlani a tartalékos szolgálat lehetőségét.
Ha valaki túljutott a katonai alapkiképzésen, a tiszthelyettesi vagy tiszti képzésen, és bekerült első beosztásába őrvezetőként, őrmesterként vagy hadnagyként, akkor három évig köteles ezen rendfokozathoz kötött beosztásban szolgálni. Ha közben nem bűncselekmény, vagy egészségügyi alkalmatlanság miatt szerel le, akkor fel kell ajánlani neki a tartalékos szolgálatot. A három év letelte után, a harmadik év végén, ha az ehhez szükséges kötelezettségeknek eleget tett, a katona beadhatja pályázatát magasabb rendfokozathoz kötött beosztásra. Ha nem nyert magasabb beosztást, a pályázatot megismételheti a negyedik és ötödik év végén. Ha az ötödik év végén sem nyert magasabb rendfokozattal járó beosztást, akkor ki kell lépnie a haderőből. Ez azt jelenti például, hogy öt év alatt a teljes hadnagyi létszám majdnem felét elbocsátják, hiszen a főhadnagyi beosztások száma fele a hadnagyokénak. Ha ez az elbocsátás nem jelent kudarcélményt az elbocsátott számára, akkor a haderő számíthat az elbocsátottra a tartalékos komponensben. A fent leírtak működnek az őrvezető és a tizedes rendfokozat közötti átmenetben ugyanúgy, mint az altábornagy és a vezérezredes közötti átmenetben.
Mi motiválhatja a „kifelé” rovatba kerülő katonát a tartalékos szolgálatra? Az első az aktív állományban eltöltött időszakban kialakított kohézió, amely őt a csapatához, a haderőhöz köti. A második tényező lehet az, ha a haderő gondoskodik az elbocsátott katonáról olyan módon, hogy felkészíti a civil életbe történő visszailleszkedésre. A haderő összességében olyan presztízst alakít ki, hogy elbocsátott tagjai jó eséllyel jelenhetnek meg a civil munkaerőpiacon, ezen belül esetleg törvényileg is támogatottak és előnyben részesülnek a közszolgálati szférában. A rendőrség, a határrendészet, a katasztrófavédelem, a vám- és pénzügyőrség humánerőforrás-gazdálkodása számára is hasznos lenne, ha állománya feltöltése során prioritást élveznének a haderőből távozó katonák. A tartalékos katonát az első öt évben olyan beosztásba kell visszahelyezni, mint amilyenből leszerelt. A következő öt évben kerülhet magasabb rendfokozatba és a magasabb rendfokozathoz kötött tartalékos beosztásba is, ha az első öt évet eredményesen leszolgálta, esetleg valamilyen misszióban bizonyította alkalmasságát. Ha a tartalékos öt év alatt nem érdemelte ki a magasabb rendfokozattal járó beosztást, akkor más, egyszerűbb beosztást kell biztosítani számára, például a fogadó nemzeti támogatás területén. A tartalékos szolgálat felső korhatára öt évvel lehetne magasabb, mint az aktív állományban levő azonos rendfokozat felső korhatára, de nem lehetne magasabb az aktív állományra meghatározott nyugdíjkorhatárnál. Azon tartalékos állomány felhasználását, amelyekkel nem számolunk a csapatok feltöltése és az esetleges veszteségek pótlása során, integráltan kellene tervezni. Nem lehet például a fogadó nemzeti támogatásra tervezett 7-8 ezer fő tartalékost tisztán erre a feladatra tervezni, hiszen a fogadó nemzeti támogatás feladat bekövetkezésének nagyon kicsi a valószínűsége. Az idősebb tartalékos állomány felhasználását univerzális készenléti erőként kell tervezni. Szerteágazó feladataik lehetnének:
l Részvétel katasztrófaelhárításban.
l Részvétel terrorveszély megelőzésében, terrortámadás következményeinek felszámolásában.
l Fogadó nemzeti támogatás feladatainak végrehajtása.
l Határrendészeti munka segítése migrációs hullám kezelése esetén.
l Kábítószer-ellenes tevékenység támogatása.
l Rendőrség támogatása tömeges zavargások felszámolásában.
l Pályára irányító tevékenység.
l Katonai hagyományőrzés.
A tartalékos szervezetekre számos külföldi példát ismerünk. Az egyik követhető példa az amerikai haderő Nemzeti Gárdájának szervezete. Egyértelműen a haderő állománytáblájába szervezték, ugyanakkor sok elemében egyesület jellegű, híd az aktív komponens és a civil lakosság között. A szigorúan vett katonai feladatok mellett számtalan más feladatra is kész: katasztrófaelhárítás, karhatalmi jellegű feladatok, a katonai pálya népszerűsítése, hagyományőrzés stb.
A másik ismert példa a Bundeswehr tartalékos szövetsége. Ebben az egyesületi, szövetségi jelleg dominál, de teljesen nyitott az átjárás a hadsereg irányába.
A német tartalékos szövetség tagjai és szervezetei 96%-ban egyesületi jellegű tevékenységet folytatnak, de képesek egy pillanat alatt váltani, egyenruhát ölteni és a haderőn belül az aktív komponensével azonos teljesítményt nyújtani.
Amíg az amerikai Nemzeti Gárda létszáma függ az aktív komponens létszámváltozásaitól, addig a német tartalékosok szövetségét nem fogja megrázni az aktív komponens tervezett 50% közeli létszámcsökkentése.
A magyar haderőnek választania kellene a külföldi minták közül. A Magyar Tartalékosok Szövetsége számára a német példa átvétele lenne a szimpatikus. Az nem jó megoldás, hogy a hadsereg fenn kíván tartani egy, az amerikai mintára létrehozott, szorosan a haderő keretén belül működő önkéntes tartalékos rendszert, ugyanakkor támogatni kíván egy német mintát követő MATASZT-t is. A tartalékos komponenssel való foglalkozás jogát egy kézbe kell adni. A német példa bizonyítja, hogy ez lehet egy civil szerveződésű szövetség is. Ha választani kívánunk a két minta közül, figyelembe kell venni azt is, hogy a német változat jelentősen olcsóbb az amerikainál. A legrosszabb megoldás a haderőtől független nemzetőrség. Ez pénzt, humán erőforrást von el az aktív komponenstől, önálló infrastruktúrát igényel, az eddig megvalósult szervezetek pártpolitikai függetlensége is megkérdőjelezhető.
A magyar haderőnek ma nem a tartalékosok problémája a legnagyobb gondja, de ha a haderő strukturális torzulásainak kiküszöbölésén gondolkodunk, akkor látnunk kell, hogy egy modern haderőn belül is meg kell teremteni az aktív és tartalékos komponens egyensúlyát, meg kell teremteni a tartalékos komponens létrehozásának és folyamatos fenntartásának feltételeit. A profi haderő automatikusan termeli profi tartalékosait. Akit a lőpor füstje megcsapott, az élete végéig elvár valamilyen kötődést, törődést, gondoskodást a hadseregtől. Kár lenne elengedni a kezüket, kihasználatlanul hagyni kötődésüket.
Úgy tűnik, hogy akik eddig a nemzetőrségről nyilatkoztak – és a kormányhatározat-tervezet is ezt sugallja –, azok a nemzetőrségen a tartalékos komponensek közül főleg a területvédelmi csapatokra gondoltak, nem a teljes tartalékos komponensre. A területvédelmi erők kifejezés vélhetően jelenleg is félreértésen alapszik, ugyanis a területvédelmi ezredek szervezetében eddig sem volt egyetlen harcra szervezett alegység, a területvédelmi ezredek korlátozott hátországvédelmi képességekkel rendelkeztek. Területvédelmi funkcióra szervezték például az osztrák territoriális erőket a ‘70-es, ‘80-as években, alkalmazásukat a nagy mélységű biztosítási övben az osztrák haderő mozgékony erőivel történő együttműködésben tervezték. Ezek a csapatok szállták volna meg az erődrendszereket, valamint halogató védelmi harctevékenységet folytattak volna a biztosítási övben.
A Magyar Honvédségben területvédelminek nevezett ezredek ilyen feladatra teljesen alkalmatlanok voltak, szervezetük egyértelműen hátországvédelmi funkciókra tette őket alkalmassá: fontosabb objektumok őrzése, tömegpusztító fegyverek csapásai következményeinek felderítése, részvétel a következmények felszámolásában, hátországi közlekedés biztosítása, ellenőrző-áteresztő pontok működtetése, harc az ellenséges diverziós csoportok és légideszantok ellen stb.
Területvédelmi funkcióra a honvédelmi dandárok voltak szervezve. A honvédelmi dandárokat még a „körkörös védelem” koncepciójának idején hozták létre. A koncepció hamar megbukott a honvédelmi dandárokkal együtt. Nem értem, hogy Kladek András most a teljes jogú NATO-tagságunk ötödik évében miért kívánja ezt az elavult koncepciót felmelegíteni cikke második részében. Ma egy nemzeti haderő alkalmasságát és hatékonyságát az dönti el, hogy képes-e partnerként részt venni az „új világméretű rendetlenség”-nek nevezett problémakör kezelésének katonai biztosításában a NATO vagy az EU katonai szervezete keretében. A nemzetőrségben nem indokolt területvédelmi erőket szervezni, a mögöttes harcterület védelme a manőver-erők feladata a NATO-ban Ha azt mondjuk, hogy a nemzetőrség a teljes tartalékos komponensnek csak egy szeletével kíván foglalkozni, kidekorálva hagyományőrző huszárokkal és extrém sportolókkal (hátrafelé nyilazó lovasok stb.), akkor felejtsük el, nincs szoros összefüggésben a fő feladattal, még akadályozhatja is a fő feladat végrehajtását. Ha az amerikai példát követjük, és azt mondjuk, hogy katona vagy az aktív, vagy a tartalékos komponensben van, ami megegyezik a Nemzeti Gárdával és a Tartalék Erőkkel, akkor már megnövekszik a nemzetőrséggel való foglalkozás jelentősége.
Milyen hagyományt szolgáljon a nemzetőrség? Azt hiszem, ha létrehozunk egy szervezetet, akkor az egységesen a teljes tartalékos állománnyal való foglalkozást vállalja magára, ne legyen egy „új fegyveres testület”, hanem a Magyar Honvédség szerves része, amely áll a békében feltöltött aktív komponensből, az aktív komponenshez elengedhetetlenül szükséges tartalékos komponensből áll és amit amerikai (francia) mintára nemzetőrségnek hívnak.
Nem tévedés, amerikai mintára. Ha ugyanis 1848-ból, 1956-ból próbáljuk a nemzetőrség gyökereit eredeztetni, akkor fennáll a veszélye, hogy egy-két csapdába belelépünk. A milíc rendszerű haderő minden teoretikusnál – Lenintől Moltkéig – a tömeghadseregek része, azok kiegészítője, a reguláris haderőnél jelentősen rosszabbul felszerelt, alacsonyabb kiképzettségi szintű és csak korlátozott feladatokra vethető be.
Most, amikor az egész világ a mennyiségről a minőségre kíván áttérni a hadügyben, mi a nemzetőrség trójai falovával kívánjuk visszalopni a tömeghadsereg koncepcióját? Ha az 1848-as, vagy az 1956-os hagyományokhoz kívánunk visszatérni, akkor nem találunk adekvát választ a modern kor kihívásaira. Mindkét forradalomra jellemző, hogy az előtte fennálló rend és annak hatalmi szervezetei felbomlottak, rendvédelmi funkciójukat nem voltak képesek teljesíteni. E hiány pótlására született mindkét esetben a nemzetőrség. Az is igaz, hogy miután megszervezték és valamilyen módon felfegyverezték ezeket az erőket, a forradalmak vívmányai veszélybe kerülése esetén felvetődött ezeknek az egységeknek hadi alkalmazásba vétele, de nem ez volt az elsődleges szervezési cél egyik esetben sem. A hagyományos nemzetőri feladatokhoz talán a mai polgárőrség funkciója áll legközelebb, és igen távol van egy modern haderő tartalékos komponense rendeltetésétől. Azokat a fogalmakat, amelyeket a Varsói Szerződésben területvédelemnek és hátországvédelemnek neveztünk, a NATO nem használja. A VSZ fogalmainak tartalmát legjobban a NATO Fogadó Nemzeti Támogatás közelíti meg, de közel sem azonos azzal.
Milyen szerepe lehet a nemzetőrségnek a fogadó nemzeti támogatásban?
A fogadó nemzeti támogatás feladataira bűn lenne az aktív komponens katonáit pazarolni. A nemzetőrség jelentős szerepet vállalhat a NATO Fogadó Nemzeti Támogatás (Host Nationale Support, HNS) előkészítésében és megvalósításában. A fogadó nemzeti támogatás képességtervező katalógusát a vezérkarnak kell összeállítania, ebben jelentős szerepet kell szánni a nemzetőrség e célból megalakított egységeinek, alegységeinek. Elemeit, a részterveket már békében elő kell készíteni. Ez hadműveleti feladat, de a végrehajtás jelentős része a nemzetőrség alegységeire hárul.
A repülőterek előkészítése a szövetséges gépek fogadására elsőrendű fontosságú hadműveleti feladat. A karbantartó szolgáltatás, a raktározás, a biztonsági létesítmények üzemeltetése, a műszaki mentés, a repülőtér helyreállítása már lehet a nemzetőrség feladata. A kihelyezett lőszerbázisok üzemeltetése hadműveleti feladat, de minősített esetben a lőszerek lépcsőzése a lőszerellátó, lőszerátrakó-pontokra már lehet a nemzetőrség támogató alegységének feladata. Polgári munkaerő szervezését és irányítását is el tudja végezni a nemzetőrség. A távközlés békerendszerről hadi működésre történő átállításában is jelentős szerepet lehet szánni a nemzetőrségnek. A nemzetőrség feladata lehet a szövetséges csapatok mozgásbiztosítása az alábbi elemekkel:
l szállító szolgálat;
l forgalomszabályzó, checkpoint rendszer;
l vasút, út kárelhárító rendszere;
l konténerterminálok.
A teljes polgári üzemanyag-ellátó rendszert minősített esetben katonai fennhatóság alá kell helyezni, és arra kell törekedni, hogy a szövetséges csapatok üzemanyag-ellátása ezen a rendszeren keresztül valósuljon meg a nemzetőrség fennhatósága alatt. A jármű-, munkagépeket javító-, karbantartó kapacitásokat szintén a nemzetőrségnek kell alárendelni és a szövetséges csapatoknak is rendelkezésükre kell bocsátani, beleértve a karbantartást, mentést, javítást.
Az egészségügyi kapacitásokat szintén a nemzetőrség fennhatósága alá kell helyezni, a magyar és a szövetséges hadműveleti csapatok egészségügyi támogatását ezeken a szervezeteken keresztül kell megvalósítani a csapat-egészségügyi tagozatokhoz kapcsolódva. Rendelkezésre kell bocsátani a felhasználható létesítményeket, egészségügyi személyzetet, a betegszállítási kapacitásokat a vészhelyzeti evakuáláshoz, a közlekedési vállalatok szállító kapacitását.
Az írott és elektronikus médiát a fennhatósága alá kell vonni, beleértve a szerkesztőségeket, a helyi rádió- és tv-rendszereket, kábeltelevíziós szolgáltatókat. Ezek őrzése, védelme, a sajtótevékenység szervezése szintén a nemzetőrség feladata lehet együttműködésben a saját és szövetséges haderők parancsnokságaival. A hadifogolyügyeket, a halottak kegyeleti ellátásának terhét szintén a nemzetőrség veheti le a hadműveleti csapatok válláról.
Az általános ellátás és kiszolgálás területén az élelmiszer-ellátó raktárak és szállítmányok őrzését, az ivóvízellátást, a mosodák és fürdők működtetését, a pihentető- és rehabilitációs létesítmények őrzését, működtetését a nemzetőrségnek kell magára vállalnia.
Ha a csapatok elvonultak a hadműveleti területre, akkor a nemzetőrségnek kell átvennie a központi és helyőrségi gyakorlóterek működtetését a saját és szövetséges hadműveleti csapatok gyakorlásának, ellenőrzésének, esetleges harcászati főpróbájának végrehajtása céljából. A nemzetőrségnek kell biztosítania a hadműveleti terület közvetlen közelében levő ideiglenes lőterek üzemeltetését.
A fogadó nemzeti támogatás végrehajtása nem különül el a saját csapatok támogatásától. A hadműveleti csapatok szövetséges művelet végrehajtása során lehetnek magyar vagy NATO-parancsnokság fennhatósága alatt. A támogatás prioritásait minden esetben a hadműveletet vezénylő parancsnok határozza meg. A támogató csapatok feladatait a fogadó nemzeti támogatásról szóló egyezményben rögzítik. Az egyezmény tartalmazhat olyan előírásokat, hogy a nemzetőrség bizonyos területen vagy az egész országban, részben vagy egészben a hadműveleti parancsnokság alárendeltségébe kerül. Ez a parancsnokság pedig lehet nemzeti vagy szövetségi.
Itt kell felvetni azt a kérdést, hogy szánjunk-e a nemzetőrségnek úgynevezett mögöttes műveleti (Rear Operations) feladatokat? A NATO-utasítások a mögöttes műveletek felelősségét a manővererők parancsnokának hatáskörébe utalják, saját erőiből kell tartalékolnia vagy átcsoportosítania erőket a mögöttes műveletek végrehajtására. Azt hiszem, nem lenne indokunk ennek az elvnek a megváltoztatására. A gyengén felfegyverzett, esetleg fegyver nélküli szolgáltatást végző nemzetőr amúgy sem lenne méltó ellenfele a mögöttes harcterületre kidobott vagy behatolt ellenséges manővererőnek. A mögöttes területeken tevékenykedő nemzetőr alegységeknek és egységeknek támogató, ellátó, kiszolgáló feladataik vannak, joggal várják el, hogy védelmükről a manővererők gondoskodjanak. A nemzeti fogadó támogatásban részt vevő erőknek csak egy része a nemzetőrség, a nemzetőr részlegeknek legalább ugyanolyan létszámú civil személyzetet kell mozgatniuk, mint a saját létszámuk. Azért, hogy egy üzemanyagkút részt vegyen a csapatok üzemanyag-ellátásában, a kútkezelő személyzetet nem kell bevonultatni, elegendő az, ha ott a vezető a nemzetőrség tagja, vagy ha ez nem biztosított, akkor a nemzetőrség tagját oda kell küldeni, aki képes minősített esetben a katonai érdekek képviseletére. Ugyanez vonatkozik a repülőterekre, kórházakra, raktárakra, rekreációs intézményekre. Az ilyen hatalmi viszonyok kialakításának természetesen meg kell teremteni a törvényi feltételeit. A törvényi feltételeket úgy kell kialakítani, hogy a helyzet eszkalálódásának függvényében el lehessen jutni az enyhe befolyásolástól a hatalom korlátlan átvételéig. Nem fordulhat elő az, amire az árvízvédelemnél volt példa, hogy a műveleti irányítók evakuálási parancsát a lakosság nem hajtotta végre.
A nemzetőrségnek feladatai ellátása során szorosan együtt kell működnie a katasztrófaelhárító parancsnokságokkal. Az együttműködés kereteit annak a manővererő-parancsnokságnak kell meghatároznia, amelyek a felelősségi zónájában működnek a nemzetőrség és a katasztrófaelhárítás egységei, alegységei.
A délszláv válság kezelése kapcsán elég sok konfliktust okozott a felelősségek tisztázása a közreműködő katonai csapatok, határőr-alegységek, rendőri szervek, polgári védelmi parancsnokságok között. A NATO-előírások egyértelműek, ha kijelölték a katonának a felelősségi és érdekeltségi körzetének a határait, akkor az adott szintű katonai parancsnok ott korlátlan hatalommal bíró autoritás, nem befolyásolhatja tevékenységét a helyi védelmi bizottság, viszonylati parancsnokság stb. Így a nemzetőrség egységei, alegységei a hadműveleti területen egyértelműen a megfelelő szintű magyar vagy szövetséges parancsnokság alárendeltségébe kerülnek. Háborúban a manővererők parancsnoka a nemzetőr szervezeteken keresztül tartja a kapcsolatot a helyi közigazgatási, gazdasági, egészségügyi, média- stb. intézményekkel. Hogy ez a kapcsolattartás eredményes legyen, a nemzetőr egységeknek, alegységeknek pontosan kell ismerniük az adott terület támogatásra igénybe vehető erőforrásait, békében felügyelni kell az erőforrásokban beállt változásokat. A nemzetőrségtől tehát az is elvárható, hogy helyismeretével is segítse az ország más részéből vagy külföldről érkezett manővererők parancsnokát, annak törzsét.
A helyhez kötött nemzetőr egységeknek, alegységeknek a készenlétet egészen rövid időben kell meghatározni (minuteman), mivel néhány óra alatt elérheti a megalakulási helyét, a technikai eszközei jelentős részét nem kell üzemkész helyzetbe hozni, csak folytatni azok üzemeltetését (földmunkagépek, szállítóeszközök, üzemanyagkutak, egészségügyi intézmények stb.), így a legtöbb szakalegység órákon belül üzemképes, „hadra fogható” lehet. Ebből következik, hogy a készenlétet nem kell megelőznie összekovácsolási gyakorlatoknak. A készenlét ellenőrzése abból áll, hogy a szakterületek összehasonlítják a tervekben leírt állapotokat a valós állapotokkal. Tisztázzák az információs rendszert, felveszik a kapcsolatot az együttműködő szervezetekkel. Tisztázzák, hogy kinek a felelősségi övezetében tevékenykednek és az általános, tervezett támogatási feladatok közül melyek azok, amelyeket a támogatott parancsnokság igényel egy-egy támogatási területből, milyen részt vállalnak a támogatott manővererő harci ellátó-támogató egységei, alegységei és mit várnak a nemzetőrségi támogatástól.
Milyen feladatai legyenek a nemzetőrségnek békében? A nemzetőrség tagjainak szorosan kell kötődniük anyaalakulatukhoz. A kiképzési feladatokon kívül az alakulat ünnepeire meg kell hívni a tartalékosokat. A tartalékos családját is valamilyen módon a hadsereghez kell kötni. Gyerekeik köréből kell toborozni az önkéntes haderő utánpótlását, feleségük elhelyezkedését azzal lehet segíteni, hogy a közalkalmazotti, köztisztviselői állomány feltöltésekor előnyben kell részesíteni őket.
Az informális baráti kapcsolatokat is erősíteni kell közös klub használatával, sporttevékenységgel, vallási rendezvényeken történő közös részvétellel. Ki kell alakítani helyi szinten, a helyőrségen belül, hogy az aktív állomány, a tartalékosok, a nyugdíjas állomány és családtagjaik egy nagy családnak érezzék magukat.
Az aktív állomány tudja segíteni a tartalékosokat, de ez fordítva is igaz, hiszen a tartalékos helyi politikai, a gazdasági, oktatási területen komoly pozíciókat érhet el, így valószínűleg neki lesz nagyobb esélye segíteni a katonákat. Gondoljunk arra, hogy mennyivel jobb a honvédség szempontjából például egy olyan parlamenti képviselő, aki a hadseregben viszonylag magas beosztást ért el, belülről ismeri a problémáit, a helyi alakulattal havi rendszerességgel élő a kapcsolata, mint az a honatya, aki még mindig egyetemi előfelvételisként elszenvedett vélt vagy valós sérelmeit dédelgeti, látóköre a hadügyben sorkatonai látókör, de bent ül a honvédelmi bizottságban. A nemzetőrség már békében kialakítja a hadműveleti csapatokat támogató képességét. A megalakult szervezetek évente egyszer gyakorolják feladataik végrehajtását. A támogató funkciók között van olyan, amelynek igénybevételére békében is sor kerülhet:
l katasztrófaelhárítás, ha az meghaladja a békében élő katasztrófaelhárító erők kapacitását (árvíz, földrengés, tűzvész stb.);
l a forgalomszabályzó, őrző, védő funkciókra igénybe lehet venni a nemzetőrséget is olyan nagyméretű rendezvényeknél, mint amilyen pédául a pápalátogatás volt;
l az ilyen rendezvényeket az éves vagy középtávú tervekben szerepeltetni lehet, és el lehet számolni az éves gyakorlat gyanánt és viszont, ha a körülmények arra kényszerítik a nemzetőrséget, hogy kora tavasszal nagy létszámmal árvízvédelmi tevékenységben vegyen részt, akkor a nyár elejére tervezett gyakorlatot nyugodtan el lehet hagyni.
A fenti igénybevétel során természetesen fizetni kell a tartalékosokat. Nagy visszatetszést keltett a katonák körében az, hogy ugyanazon a tiszai árvízen a vízügyesek emelt bérért dolgoztak, a honvédség pedig még a túlmunkadíjakat is csak többszöri nekifutásra tudta rendezni.
A nemzetőrség támogathatja a pályára irányító tevékenységet, a honvédelmi jellegű sportokat. Az extrém sportoknak most nagy a divatja, az a jó, ha ezek társadalmi szervezetként kötöttségektől mentesen működnek. Nem értek egyet olyan törekvésekkel, amely a volt MHSZ-t sírja vissza valamely burkolt formában. Az MHSZ bürokratikus szervezet volt, menedékhelye a volt katonáknak, meglehetősen pazarló gazdálkodással. A sportot pályázati úton támogatnám, nem nagyobb összegben, mint amennyit az illető szervezet önerőből létrehozott. A pályázatokat elbíráló kuratóriumokba sem engednék be katonákat, a szervezetek országos szövetségére bíznám a támogatás elosztását.
A pályára irányítást véletlenül sem úgy képzelem, hogy visszahoznánk a leventeképzést, a középiskolás diákokat rendelettel kényszerítve arra, hogy a szünidejében katonai képzésen vegyen részt. Ha szerveznék is az érdeklődők számára nyári táborokat, akkor azt a legszigorúbb önkéntes alapon tenném. Ez szinkronban van az önkéntes haderő gondolatával. A nemzetőrség azért sem lehet önálló fegyveres erő, mert akkor úgy járunk, mint a Munkásőrséggel. Legjobb tartalékosaink a Munkásőrségbe menekültek, így fel voltak mentve a hadi szolgálat alól.
Ahogy a hadműveleti csapatok politikamentességéért mindent megteszünk, ugyanúgy fokozottan kell figyelni arra, hogy a honvédség tartalékos összetevője, a nemzetőrség is távol tartsa magát mindenféle politikai befolyástól úgy helyi, mint országos szinten. A nemzetőrség zubbonya arra sem lehet alkalmas, hogy eltakarja az alatta hordott fekete vagy barna ingeket. Nehogy a nemzetőrség Munkásőrség legyen fordított előjellel. Veszélyes lenne az ilyen szedett-vedett ma még létező szabadcsapatok kardját gépkarabélyra cserélni.
A csapatoknak jelenleg nagy gondjuk, hogy a békeállományból hiányoznak a békefenntartó feladatra külföldre vezényelt katonák. A jelenlegi helyzeten két irányban kellene változtatni. A törvényi módosításokkal, a professzionális haderőre történő áttéréssel el kellene érni, hogy az aktív állományból szervezetszerű alegységek és támogatóik legyenek vezényelhetők a század, zászlóalj vagy magasabb létszámigényű békekikényszerítő vagy békefenntartó feladatokra. A másik törekvésünk pedig az kellene legyen, hogy a kisebb, huzamos idejű feladatokra a tartalékos állomány menjen a nemzetőrségből. Ha majd megalakultak tartalékos alegységeink, akkor el lehetne gondolkodni azon, hogyan lehetne nemzetőr alegységet is bevonni egy békekikényszerítő vagy békefenntartó feladatra, ahogy az amerikaiak is bevonták a Nemzeti Gárdát az Öböl-háború feladatainak megoldásába, vagy a boszniai „Sas” kötelékbe és jelenleg is jelentős tartalékos erők vesznek részt az iraki és afganisztáni kötelékekben.
Az aktív állományban folyó verseny, a felfelé vagy kifelé elv működtetése normális viszonyok között kizárja, hogy valaki, aki már egyszer kikerült az aktív állományból, visszakerüljön néhány minősített eset kivételével. A nemzetőrség tagjait meg kell hogy illessék mindazon kedvezmények, amelyeket az aktív állomány élvez, csekély korlátozással egészségügyi, rekreációs intézmények használata, kulturális szolgáltatások igénybevétele, tudományos intézmények munkájában történő aktív részvétel lehetősége.
A nemzetőrség egyik funkciója alapján kapocs, híd legyen a lakosság és a hadsereg között. Ezt a szerepet eddig a sorkatonák töltötték be. Azok az információk, amelyeket a sorkatonák közvetítettek a civil lakosság felé, nem sokat javítottak a haderő presztízsén. Az a tartalékos, aki huzamos időn át szolgált az aktív állományban és nem haraggal vált el tőlünk, netán a civil életben magas beosztásba jutott, képes arra, hogy a haderőről pozitív képet fessen akár a nyilvánosság előtt, akár szűk baráti körben. A pozitív véleményre még nagyobb az esély akkor, ha ezt a tartalékosunkban rendszeresen megerősítjük a kiképzési feladatok során.
Néhány gondolat az együttműködő szervezetekről. A nemzetőrségnek nem lenne szabad békében magára vállalnia katasztrófavédelmi, rendvédelmi feladatokat. Minősített esetben is arra kellene csupán törekednie, hogy ezek a szervezetek rajtuk keresztül kerüljenek a hadműveleti csapatok alárendeltségébe azokban a körzetekben, ahol kijelölték egy manővererő felelősségi és érdekeltségi zónáját. A hadműveletekben nem érintett területeken a hátországvédelmi és nemzeti fogadó támogatási feladatok végrehajtása során a nemzetőrség csak a szükséges mértékben integrálja magába a katasztrófaelhárítási és rendvédelmi erőket.
Nem értek egyet azzal, hogy a nemzetőrség katonai szakelőképzést folytasson. Profi haderő profi tartalékosa csak az lehet, akit ez a professzionális haderő képzett ki a NATO-alkalmazási elveknek megfelelően. A fogadó nemzeti támogatás feladatait is csak az a tartalékos tudja eredményesen megoldani, aki tisztában van a NATO alkalmazási elveivel. A Bundeswehr tartalékos szövetségének sem lehet tagja az NDK Nemzeti Néphadseregének volt tagja, így mi sem számolhatunk azokkal a tartalékosokkal, akiket a Varsói Szerződés alkalmazási elvei szerint készítettek fel. A katonai képzés kezdete a kiképzőközpontban folytatott alapkiképzés minden katona számára. A gépjárművezető-képzés a világ jobbik felén a középiskola feladata. Ejtőernyőzést, búvárkodást, rádióamatőrködést az extrém sportok közé kell sorolni és különösebb befolyásolási igény nélkül kell támogatni.
Ha a rendvédelmi szervek teljesítőképességét meghaladó kutatási feladatra kerül sor, elképzelhető, hogy békében is igénybe kell venni a honvédség aktív és tartalékos állományát egyaránt (pl. eltévedt kisgyerek felkutatása).
Válságkezelés során a helyzet eszkalációjának függvényében kell a nemzetőrség állományát is mozgósítani.
Teljes mértékben egyetértek Szenes Zoltán azon koncepciójával, hogy a Miniszterelnöki Hivatalban létre kell hozni egy olyan szervezetet, amely integrálja a békeidőszakban folytatott tevékenységek során a HM és a BM alárendeltségében lévő védelmi és rendvédelmi szervek erőfeszítéseit, minősített esetekre történő felkészülésüket.
Az általam leírtak összegzett következtetése, hogy a Honvédelmi Minisztériumnak először helyre kellene állítania a haderő aktív komponensének struktúráját (állományarányok, rendfokozati piramis stb.), működésbe kellene hozni a „felfelé vagy kifelé” humánerőforrás-gazdálkodási elvet. Az így keletkező tartalékosokat egységes szervezetbe kellene integrálni két lehetséges változatban: nemzetőrségként teljes egészében a honvédség alárendeltségében, elsősorban katonai rendeltetéssel, de számos olyan békefunkcióval, amelynek teljesítése nagyban hasonlít a civil szervezetek működéséhez.
A másik lehetőség a német minta, ekkor a HM által erősen támogatott és felügyelt civil szerveződés keretein belül oldja meg a teljes tartalékos komponenssel történő foglalkozást. Ebben az esetben ki kell dolgozni a civil szervezet és az aktív haderő közötti könnyű átjárás törvényi feltételeit. Ha a katonai és politikai vezetés az első változat mellett dönt, akkor nincs szükség semmiféle civil szervezetre. Ha a második változat mellett, akkor be kell látnia, hogy egy civil szervezet is képes a teljes tartalékos komponens kezelésére, jelentős anyagi, erkölcsi, kiképzési, haditechnikai támogatás mellett. Két dolgot nem lehet tenni: lemondani a tartalékos komponens létéről, vagy több kézbe adni a tartalékos állománnyal történő foglalkozás felelősségét. Így jutottunk el a mottó kettes pontjához. Ebben a dologban Kladek Andrásnak van igaza. A MATASZ-nak egyetlen esélye van a túlélésre, ha stratégiai koncepciójába beveszi azt, hogy a teljes tartalékos komponenssel kíván foglalkozni a német tartalékos szövetség mintájára, és át akar alakulni mielőbb nemzetőrséggé.
Büki Péter:
Igaz történetek A KATONÁKRÓL
A könyvben olvasható történetek és személyek nem a képzelet szüleményei. A szerző (az Új Honvédségi Szemle főszerkesztő-helyetteseként, alezredesi rendfokozattal vonult nyugállományba) elsősorban azokról a hivatásos és sorkatonákról, honvédségi dolgozókról szóló – többnyire izgalmas – történeteit adja közre, melyekkel több évtizedes katona-újságírói pályafutása során találkozott. Jelentős részét azokból a 70-es és 80-as években készült riportjaiból válogatta (nagyrészt időrendi sorrendben), melyeket az eseményeket követően közöltek a különböző országos (nem csak katonai) újságokban, magazinokban.
Arra törekedett, hogy az eseményeket, az abban részt vevők tetteit, magatartását a valóságnak megfelelően idézze fel. A szereplők nevét sem változtatta meg, ezért ha valaki rájuk ismer, az nem a véletlen műve. A 72 epizód többségét azok a történetek alkotják, melyek a hadsereg tagjainak kiemelkedő helytállását örökítik meg. Ezek közt szerepel életmentés, tűzoltás, körözött bűnözők elfogása, garázdák megfékezése, bomba hatástalanítása, nagy értékű repülőtechnika megóvása a pusztulástól (amikor leállt a MiG–21 hajtóműve)… Ugyanakkor olyan katonák is főszerepet kaptak, akik a harcászati gyakorlatokon, kiképzési feladatok végrehajtása közben, illetve a katonaélet hétköznapjaiban tanúsított magatartásukkal, tetteikkel bizonyították, hogy a szerző nem véletlenül írta csupa nagybetűvel: A KATONÁKRÓL olvashatunk ebben a könyvben.
A sort egy 1919-es és egy második világháborús repüléstörténeti epizód zárja, melyek főszereplői szintén magyar katonák voltak.
Voltak, akiket kiemelkedő helytállásukért kitüntettek, dicséretben részesítettek (vagy nem). S voltak, akik „csak emberségből” mutattak példát.
A könyv egyaránt szól azokhoz, akik még aktív katonák, s azokhoz, akik már tartalékosok, vagy nyugállományba vonultak, illetve megkapták az „obsitot”, s nem utolsósorban azokhoz a „civilekhez”, akik szinte semmit sem tudnak az igazi katonákról.
A könyv megrendelhető telefonon: 262-4254,
illetve e-mailen: hunbudo@t-online.hu vagy magyar.budo@t-online.hu.
(A könyvesboltok címjegyzékének összeállítása még folyamatban van.)
Kovács Gyula
